Szégyellem, hogy ember vagyok...

Jártamban- keltemben sokszor tapasztalom, látom, hogy az emberiség valamilyen nagyon korcs irányba fordult. Lelketlenné váltak. Csak a külsőségek számítanak. Önzőek lettek. Semmi más nem érdekli az embert, csak az, hogy neki jó legyen.

10 évig voltam rendőr. Munkám során nem éppen az emberiség legértelmesebb rétegével találkoztam. Jelenleg a bulinegyed közepén élek ( és már alig várom, hogy végre elköltözzünk...). Turisták hada nap, mint nap. Éjszakánként részeges fiatalok artikulálatlan üvöltözése és a rettegés marad, hogy vajon reggelre éppen csak egy nagy péniszt rajzoltak a kocsinkra hullott hóba, vagy bélsár mintát hagytak az oldalán, esetleg lerúgták a visszapillantó tükröt, csak mert részegen, bedrogozva, az marha nagy poén. És akkor még örüljek, hogy nem ugrálták hepehupásra a tetejét...mert ilyet is láttunk már. Így azért elég nehéz szeretni az embereket.

Sokan csodálkoznak rajta miért lettem ennyire antiszociális... hogy miért rajongok már-már betegesen a kutyákért... Hát ezért. Mert szégyellem, hogy ember vagyok.

Amikor a gyermekem kezét fogva, felpakolva szatyrokkal lavírozom a szembejövő 10 fős turista csorda között, akik közül senkinek még csak eszébe sem jut, hogy félrehúzódjon, elengedjen. Vagy ugyanígy belefutok a sarki késdobáló előtt vihorászó, telefont nyomkodó zombikba, akik nem hogy ilyesmin gondolkodjanak, de észre sem veszik, hogy jövünk. Vagy, ami még szomorúbb...ránk néz, látja érkezésünk, majd visszafordul és ácsorog tovább... a járda közepén. Aztán, amikor dühömben fellököm persze még ő kezd közelebbi kapcsolatba hozni engem a családom különböző tagjaival... Igen. Szégyellem, hogy ember vagyok.

Amikor, telefonon felhív a futár, hogy kb 5 perc múlva érkezik a csomagommal, és a kapuba érve az a látvány fogad, hogy a szemközti hangulat karbantartó egység teraszán talaj részeg csöves bácsi saját hányásában fetrengve, heves kézmozdulatokkal matat a nadrágjában.... szégyellem, hogy ember vagyok. No meg persze áldom az eget, hogy nem a gyerekkel jövök hazafelé az iskolából. - lenne mit megmagyarázni.

Amikor este felejteni szeretném a nap rémségeit, és a közösségi oldalak képeit tekergetve szembe jön velem, hogy valaki felakasztott egy kutyát az erdőben, vagy egy másik baltát állított a kutyája fejébe, mert sokat ugatott... Amikor azt látom, hogy emberek azzal töltik az idejüket, hogy szögeket szurkálnak virslibe, vagy éppen fagyállóval ízesítik a felvágottat és azt szétdobálják a kutyafuttatóban, népszerű sétáltató helyeken vagy uram bocsáss a család saját kertjébe, mert idegesítik az ebek... szégyellem, hogy ember vagyok.

Amikor állatok kínzásáról hallok/olvasok, vagy szembesülök azzal, hogy ismét egy kutyacsalád került utcára, mindig elmondom: "az emberiség megérett a pusztulásra". Mindig azt gondolom, hogy ennél már nincs lejjebb. De EMBER! Mindig bizonyítod, hogy sajnos van. Én pedig elkeseredem, mert ilyen világban kell élnem, ilyen világban kell gyermekeinknek felnőnie.

Ilyenkor mindig elmerengek: "Vajon mit rontottam el, hogy erre a világra száműztek?" De mindig ugyanarra jutok. Nem száműztek! Harcolni küldtek! Harcolni azokért, akik nem tudnak kiállni magukért! Szólni azok helyett, akik nem tudják fájdalmukat szavakba önteni! Vigyázni a védtelent! Gondozni az elesettet! Küzdeni értük, amikor ők már feladták!