Lucy naplója - Fejlődés

Mióta Ritával és családjával élek, rengeteget fejlődtem. Már egész szépen végre tudom hajtani az "Ülj" vezényszót, megtanultam a visszahozós játékot is. Ez utóbbival azért még akadnak kisebb problémáim, ugyanis nem mindig adom vissza a játékot, amit azért dobtak el, hogy visszahozzam. De nagyon türelmesek velem. Sokat gyakoroljuk és előbb utóbb biztosan menni fog gond nélkül. 

Folyamatosan járok dolgozni Ritával, így jövet-menet is gyakorlok, illetve az idegeimnek jót tesz a kis séta. Este mire hazaérünk jól elfáradok. Hála istennek idigazdim sem az a mindenhová BKV-zós fajta, inkább sétál, ha teheti, ezért este metró helyett is gyalogosan tesszük meg az utat a Keleti pályaudvartól a Blaha Lujza térig. Ha ügyesen sétálok, akkor otthon jól megdicsérget, és kapok jutalom falatkákat is.

Képzeld! A múltkor nem mentünk haza rögtön munka után. Sorban érkeztek a kétlábúak, akik hozták magukkal a kutyusaikat. Rita elvitt egy kicsit futkosni, hogy kibírjam ép ésszel a programot. Az elején, kb. 10-15 percig volt némi póráz mizéria, de annyi volt az ismeretlen eb és ember, hogy jobban izgatott, hogy mit csinálunk. Volt egy fickó, aki folyamatosan beszélt. Utasításokat adott az embereknek, vezényszavakat mondott, amit mindenki tovább mondott a kutyusának. Így tett Rita is. Birizgálni kezdte a fantáziámat, hogy mit is csinálunk most. Aztán persze a reggel is messze volt már, így folyamatosan előbukkanó falatok is izgalmasak voltak. Ugyanis, ha ügyes voltam, és azt csináltam, amit kellett, akkor kaptam belőle. Ha pedig nagyon ügyes voltam, akkor még meg is szeretgettek. Hát kell ennél több?

Elég sokáig gyakorlatoztunk. Azt hittem sosem hagyjuk abba. A végén, amikor már alig álltam a lábamon, felkértem magam Rita ölébe, ahol az átfagyott orrocskámat belefúrtam a jó meleg kabátjába és azonnal el is aludtam. De nagyon büszke volt rám. Sokszor elmondta, hogy milyen ügyes voltam és mennyire büszke. Én pedig ettől nagyon boldog lettem. Ennyi dicséret, jutalomfalat és puszika. El sem hiszem. Elkezdtünk új dolgokat is tanulni.

Amikor szépen sétáltam a lába mellett, akkor mondogatni kezdett valami "Lábhoz" vezényszót, vagy mit. Ez egész jól mehetett, mert sokszor elhangzott, hogy milyen ügyes vagyok. Aztán meg ott az a "Fekszik".... na hát azt egyáltalán nem értettem. Előbb üljek le, aztán meg "Fekszik". Az meg mi a nyavalya? Egy-egy határozott póráz mozdulattal, aztán néhány kéz mozdulattal próbált rávezetni mit is kellene csinálnom, de ettől teljesen befeszültem. Kellemetlenül éreztem magam, ezért Rita nem is erőltette tovább. Szünetben beszélgetett egy lánnyal, aki adhatott neki egy-két ötletet, mert utána máshogy is próbáltuk. Fél térdre ereszkedett előttem, a másik lábát pedig kinyújtotta előre és a nyújtott lába alatt az orrom elé tolta a jutalomfalatomat. Amikor be akartam kapni, akkor viszont elhúzta előlem, így elkezdtem utána kúszni, mert hát az mégis csak az én juti falatom. Kérem! Enyém! Add ide! És láss csodát, amikor épp hason feküdtem a térde alatt, ismét elhangzott a "Fekszik" vezényszó, megdicsért, hogy milyen okos vagyok és megkaptam a falatot. Hát ki érti ezt? Na mindegy. Szerencsére Rita türelmes velem a végtelenségig és mindent nagyon sokszor elgyakorolunk, így biztos vagyok benne, hogy ezt is hamar meg fogom tanulni. Én minden esetre nagyon igyekszem. Olyan jó érzés, amikor annyira büszke rám...