Franco Napló - Közös kezdet

Augusztusban, amikor Rita érkezett, már egy-két fokkal jobb állapotban voltam, mint amikor bekerültem. Hála a gondozóknak és Attilának (aki kimondottan az agresszív kutyákkal foglalkozik) eljutottam odáig, hogy már legalább sétálni ki tudtak vinni. Amikor azonban valaki bejött a kennelekhez azonnal őrjöngeni kezdtem a rácson keresztül. Azért mert féltem...mert bizonytalan voltam....és azért is mert nem velem kezdték a sétáltatást....nagyjából minden miatt is veszekedtem. Legjobban akkor, ha valaki odamerészelt jönni a kennelemhez és megállt előtte. Legszívesebben rácson keresztül széttéptem volna.

Így volt ez Ritával is, aki -lehet, hogy ezt már említettem - zakkant szerintem. Csak ott állt, nézett, kedves hangon beszélt hozzám, kivett, elvitt sétálni. Közben folyamatosan adogatott finomságokat, amikor magamhoz képest normálisan viselkedtem. Ráadásul séta után sem vitt vissza rögtön. Még a füvest területen, ahol egyébként van egy nagy fa is, aminek valahogy vízszintesen is nőtt törzse, na ott egy kicsit megálltunk. Ott is kaptam finom virslit. Majd leült a földre, és egyre közelebb és közelebb tette magához a falatokat. A végére eljutottunk odáig, hogy már a lába mellől a földről, majd a lábáról és végül a tenyeréről is szépen elvettem a finomságot.

Ekkor jött az a megmagyarázhatatlan kattanásom, amikor történt az az ominózus harapás, amit mai napig nem tudok megmagyarázni. Igazság szerint már utólag gondolkoztam és nagyon meg voltam ijedve, mert azt hittem, hogy ezzel most aláírtam a halálos ítéletemet. Teltek, múltak a napok, és még mindig éltem. Sőt visszajött Rita is miután újra használni tudta a kezét.

Elkezdett Velem szépen fokozatosan dolgozni. Mindig, amikor a kennelem körül járt, dobott be Nekem virslit. Néha megállt, és amikor megnyugodtam, adott még egyet. Azután csavart egyet a dolgon. Jött-ment, de nem mindig dobott virslit. Ezzel elérte azt, hogy amikor Őt láttam már nem hisztiztem...SŐT! Kíváncsian figyeltem mit csinál. Mikor jön arra, ezúttal dob valami finomat, vagy sem.

Viszont a többiekkel még mindig kiabáltam és vicsorogtam. Nem tehetek róla. Kevés az a mozgás és idő, ami napi szinten Rám jut. Sokan vagyunk, mindenkinek ki kell jutni sétálni, így az a fél óra, amit Velem tudnak tölteni már kevés ahhoz, hogy jobb legyek. Olyan szinten tudtam magam felhergelni, hogy amikor eljött a költözésem nagy napja, nem tudtak elbódítani a Sedaline-nal. Az orvos által engedélyezett legnagyobb dózist kaptam, amivel annyit értek el, hogy kicsit beszívott állapotba kerültem, de ugyanúgy vicsorogtam, jöttem-mentem.

Szerencsére Attila és a csajok megoldották, hogy így is eljutottam az ivartalanításra, és gond nélkül költözhettem. Itt kezdődött az igazi közös munka Ritával.