Franco Napló - Első napok

Október 12-t írunk.

Olyan napnak indult ez is, mint a többi, de valahogy mégis valami furi izgalom lett urrá rajtam. Ma az emberek is furcsábbnak, kicsit feszültebbnek tűntek a megszokottnál.

Sokáig nem volt időm ezen agyalni, mert hamar kiderült, hogy mi is történik. Ugyanis kivettek a kennelből - a szokottnál hamarabb. Majd betettek valami szűk helyre, valami szállítódobozba vagy mibe. Pikk-pakk a kocsiban találtam magam és már indultunk is. Nem igazán értettem mi történik, de annyira felpörögtek az események, hogy igazán gondolkodni sem volt időm.

Egyszer csak megálltunk. Attila kivett és valami nagyon fura, gyógyszer és fertőtlenítő szer szagú helyre vitt, ahol egy nő várt rám. Így utólag belegondolva azt hiszem Ő lehetett az állatorvos, mert villámgyorsan nyomott egy szurit a fenekembe, amitől hamar elaludtam. Annyira mélyen, hogy amikor kezdtem magamhoz térni, már megint azon a szűk helyen feküdtem és utaztunk. Még hatott a cucc, mert út közben egyszer-kétszer visszaájultam, de mire ismét megálltunk már viszonylag éber voltam.

Nyílik az ajtó... megláttam Attilát, és egyszer csak feltűnt Rita is. Ez nagyon fura. Amikor indultam Ő nem is volt bent a menhelyen. Hmmmm. Mi folyik itt vajon? Izgatottan vártam, hogy mi sül ki az egészből. Persze, ahogy ez a mai napra jellemző, ismét nem sok időm volt felocsúdni... Rita és Attila elkapták a dobozt és vinni kezdtek, majd valami udvarszerűségen egy kennelben "kiöntöttek" belőle. Ekkor már éreztem, hogy valami odalenn sincs rendben. Húzódik a bőröm, viszket, kicsit fáj is. Gondoltam csak megnézem mi újság, kicsit megnyalogatom, hátha jobb lesz. De ÚR ISTEN! Eltűntek a golyóim! Azok helye fáj és húzódik ennyire. Ki vitte el őket? Hová lettek? És én hol vagyok? Mi folyik itt?

Sok minden volt, amit hirtelen nem értettem. Ráadásul attól az injekciótól még mindig olyan vagyok, mint aki beszívott. A kennelben találtam egy egész kényelmesnek tűnő házikót, kibélelve finom puha, meleg takarókkal. Gyorsan be is kuckóztam oda.

"Ha valaki keresne a bunkiban vagyok!"

Néha kinéztem, hogy feldolgozzam a rengeteg új infot. Már este felé lehetett, amikor egy hadseregnyi kutya vette körbe a kennelt, amibe tettek. Hála az égnek senki nem tudott bejönni. Bár úgy láttam nem akartak bántani, inkább csak kíváncsiskodni jöttek, hogy ki vagyok.

Az első pár napom így telt. Kicsit kótyagos voltam. Nem igazán értettem, hogy mi van, de mindig volt előttem friss víz és esténként enni is kaptam. A helyen ahová tettek biztonságban voltam, se kutyák, se szörnyek nem tudtak bejönni. Rita sokszor jött arra, hogy megnézze, hogy vagyok. Kicsit próbált barátkozni, amit még egyelőre fenntartásokkal kezeltem. Már nem őrjöngtem Rá, mint a menhelyen, és nem is morogtam. De azért a számat felhúzgáltam, hogy lássa, nem szeretném még, ha hozzám érne. Ezt persze Ő tiszteletben is tartotta, de akkor sem mondott le Rólam. Naponta többször jött...csak leült. Nyomkodta a telefonját, vagy olyan is volt, hogy hozott egy könyvet és felolvasott belőle. Türelmes, nyugodt és kedves volt a hangja.

Kezdtem egyre azt érezni, hogy nem fog bántani, ha közeledek. Egyre közelebb merészkedtem a kennel falához és néha már odanyomtam magam a rácshoz. Vártam. Vágytam egy kis szeretetre, de nagyon féltem. Oda se mertem nézni. Amikor Rita hozzámért, csak ültem meredten. Meg sem mertem mozdulni, de nagyon jól esett a vakargatás. Ebből aztán, amikor Rita látta, hogy nem bántom, ha hozzám ér, egyre többet kaptam.

Kezd tetszeni ez a hely.