Első nap a menhelyen

A mai nap is ugyanazzal a rutinnal kezdődött, mint eddig mindig. Korán keltünk, séta, azután gazdi munkába indult. Mindig szomorú vagyok ilyenkor, mert amikor nincs velem, nagyon hiányzik. De most valami mégis más. Már egy ideje valami megmagyarázhatatlan feszültség lett úrrá rajtam. Nem tudom mi ez. Nem tudom miért érzem ezt. Magam sem értem. És tegnap este még jobban felerősödött bennem. Szokatlanul kedvesek voltak velem. Persze eddig is szerettek és játszottak, foglalkoztak velem, de most a gazdi mintha korábban hazaért volna, majd minden idejét velem töltötte. Nem panaszkodom. Igazából élveztem is. Csak az a furcsa érzés...

Aztán ma reggel a szokásos rutin, de mégis egész nap ez az aggódás, vagy félelem vagy nem is tudom minek nevezzem. A gazdi ma ismét korábban ért haza a szokottnál... a tekintete szomorú...valahogy most nem örül annyira, hogy újra láthat, mint általában. Elkezdi összecsomagolni a játékomat, a takarómat, majd az autóhoz indulunk.

"Jajj de jó! Utazunk!"- gondoltam magamban. Hirtelen felpörögtem, még ezt a furi érzést is elfelejtettem. Végül megérkeztünk az úti célunkhoz. Itt még nem jártunk. Elég sok izginek tűnő dolog van itt, de ekkor meghallottam az ugatást. Először nem értettem mit kiabálnak. Izgatott voltam, örültem, hogy lesznek játszó pajtik is. Buli helynek tűnt. Ahogy mind közelebb értünk, egyre kitisztult az itt élő négylábúak panasza. Szeretnének futni, szabadon kergetni a madarakat, vagy épp egymással játszani, de nem lehet. Be vannak zárva. Ismét hatalmába kerít az a fojtogató érzés... Érzem, hogy gazdi is nyugtalan, és szomorú. Bemegyünk egy épületbe, ahol már a könnyeivel küzdve szólal meg. Hallom a hangján, hogy valami nincs rendben. Rövid beszélgetés után ugyanezen a területen átkocsikázunk egy másik épülethez. Valami "karantén" vagy minek nevezték az előbb. Ott kell találkoznunk valakivel.

Jött is egy kétlábú. Szeretet és kedvesség árad belőle, azonnal simogatni, szeretgetni kezd. Jól esik, de valahogy mégsem nyugtat meg. Még mindig nem értem mit fogunk itt csinálni. Ekkor a gazdi elkezdi kipakolni a cuccaimat az autóból és odaadja ennek az ismeretlennek. Váltanak pár szót, majd elkezd bepakolni az épületbe. Ezalatt gazdi, búcsúzni kezd. Nem értem. Most akkor csak ők utaznak, addig itt fognak rám vigyázni, amíg gazdiék visszajönnek? De ha úgyis visszajönnek értem, mert visszajönnek - hiszen jó kiskutya voltam, szeretem őket, ők is engem, meg amúgy is velem nem történhet meg, hogy elhagynak...nem tettem semmi rosszat - de akkor miért sír, miért búcsúzik?

Elindulunk az épületbe, ahol ott élő kutyák sírását hallani. Sírnak hangosan. Hívják a gazdit. Én még vissza-vissza nézek. Látom, ahogy az autónk távolodik, benne a gazdi. Engem pedig egy rideg kennelbe kísér új kétlábú ismerősöm - azért barátomnak még nem nevezném, hisz most látom először - ott a pokrócom leterítve. Van víz egy tálkában. Engem bezár. Egyedül vagyok. Nem értem mi történik most. Félek. És ez a fojtogató érzés egyre erősebb. A nő, aki idekísért ismét megjelenik. Hozott még egy tálat. Kaja van benne. Nem az otthon megszokott, de egész finomnak tűnik. Nekem viszont nincs étvágyam. Szomorú vagyok. Gondolom a képemre lehet írva, mert mellém ül és szeretgetni kezd. Én bújok. Jelzem neki, hogy ez jól esik, de értetlen képpel nézek rá, mert nem értem mi történik. Nagy nehezen néhány falatot belém erőltet. Még egy kicsit vakargatja a pocimat, megölelget, majd ő is útnak indul. 

Ülök magányosan. Leszáll az éj, és sehol senki, akihez bújhatnék. Olyan elveszett vagyok. Most mihez kezdjek? Mit lehet itt egyáltalán csinálni? Honvágyam van. Hiányzik a családom. Hiányzik a "régi" életem, ami tegnap még az enyém volt...ma viszont már csak álmodozom róla. Rám törnek az emlékek, amikor még pici kutyus voltam és folyamatosan gyömöszöltek.... ésésésés a múltkor... hát a múltkor is milyen jót labdáztunk a gazdival. Aztán fáradtan összebújtunk, megpihentem az ölében és álomba szenderültem... de ma... Ma már csak a könnyek maradtak. Az óriási űr a szívemben, amit a gazdi hagyott maga után. És a remény. Hátha ez csak egy rossz álom. Vagy tényleg csak elutaztak és visszajön értem. Sírva hívom, hátha meghallja és visszajön. Szólítom, de nem válaszol...nem jön. Nagy nehezen álomba sírom magam. Remélem holnap minden jobb lesz.